Új tipizálás

Még emlékszem, amikor Tara arról írt, milyen bloggerek vannak. Kicsit én most átrendezem az egykori kategóriákat.
Az alapkérdés, hogy miért blogolunk. Tulajdonképpen direktben vagy áttételesen mindenki kedvenc témájáról ír - vagyis magáról. Énblog. Újkori szószülemény, mint a lájkolás. Akkor első lépésben tisztázzuk, ki vagyok én. Mondjuk, ilyen vagyok, és így hatok a környezetemre.

Izé, legyen! Nem teljesen ilyen vagyok. Csak hébe-hóba gyújtok rá!
De tényleg! A nicknevek mögött szerepet játszunk? Vagy kegyetlenül őszinték vagyunk? Utóbbihoz miért kell a közönség? Akkor már egyszerűbb egyszer rendesen a tükörbe nézni. Feltéve, hogy abba a kategóriába tartozunk, akinek nem érdekes, hogy kikerülés után mi történik a posztjával. A másik típus, aki izgatottan lesi, érkeznek-e kommentek, hányan olvassák, hozzászól-e valaki a mondandójához - és ha igen, akkor mit ír.
Ez esetben tipikus kudarckerülő magatartásról van szó. Ha véleményünk sikeres, elönt minket a boldogsághormon. Ha elutasítással találkozunk, akkor háríthatunk. Az csak egy fiktív figura, egy nicknév kudarca volt.
Lányom azt találta mondani, ha kiteszek egy posztot, majd azt látom, hogy nincs rá reakció és visszavonom, az csalás.
Van persze még egy kategória. Politizálunk. Hú, de jó! Vagy olyan közösségbe megyünk, ahol nagy valószínűséggel mindenki hozzánk hasonlóan gondolkodik, vagy mazochisták vagyunk. Küönben is, erre is áll a kudarckerülés. Ha markáns politikai véleményünk van, akkor miért nem a helyi közösségben próbálunk magunknak ezzel politikai pályát kivívni? Rossz válaszok: nincs nekem arra időm, az nem az én szakmám stb.
Marad még az a nem elhanyagolható lehetőség, hogy valójában a feszültséglevezetés újkori módját találtuk meg: Beleordítunk egyet a világba. Néha még visszhang is van!